A jelenlegi oktatás megfosztja áldozatait a gyermekkoruktól, pusztítja a kíváncsiságukat és a kreativitásukat, hatékonyan hátráltatja az önálló személyiség kifejlődését, az állandó stressz és szorongás állapotában tartja a diákokat, teljesíthetetlen elvárások elé állítva őket.
A probléma gyökere az elképesztően elavult oktatási rendszer. Képzeljünk magunk elé egy százötven évvel ezelőtti autót vagy telefont, aztán tegyünk mellé egy olyat, amilyet ma használunk. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Most képzeljünk el egy diákokkal teli osztálytermet ma, illetve százötven éve. Ugyanaz a kép. Szinte semmit nem változott. A jelenlegi rendszert az iparosodás korában fejlesztették ki azzal a céllal, hogy jó gyári munkásokat neveljenek. Az órák kezdetét és végét csengetés jelzi, a diákok jó magaviseletért jutalomban részesülnek. Rendezett sorokban ülnek, velük szemben a tanár, csendben, fegyelmezetten igyekeznek követni az utasításait. A mai modern társadalomban viszont ezzel nem sokra megyünk, egészen más képességekre van szükségünk, kreativitásra, kommunikációs képességekre, csapatmunkára. Rohanó világunkban nagyon fontos lett az, hogy hatékonyan tudjuk beosztani az időnket, de ezt esélyünk sincs megtanulni abban az iskolában, ami percre pontosan beosztja nekünk az ott töltött időt, utána pedig a szabadidőnk nagy részét is elveszi tőlünk házi feladatokkal, vakációs feladatokkal, különböző projektekkel.
1. Nem a különbözőségen, hanem a hasonlóságon alapul
Einstein elhíresült mondása szerint "ha egy halat az alapján ítélünk meg, hogy milyen jól tud fára mászni, akkor az egész életét úgy fogja leélni, hogy ostobának hiszi magát." Az emberi lények természetüknél fogva különfélék és sokrétűek. És nem csak arról van szó, hogy a különböző személyiséggel és képességekkel rendelkező gyermeketől mind ugyanazt és ugyanúgy várjuk el, ami önmagában abszurd, de ráadásul az uralkodó oktatási kultúrában a fókusz a tanítás és tanulás helyett a számonkérésre irányul, olyan szabvány tesztelési módszerekkel, amelyeknek mindössze diagnosztikai szerepe kellene hogy legyen.
2. Elavult, haszontalan tudást próbál átadni
A mi generációnknak, akik huszonöt-harminc éve jártunk középiskolába talán egy negyede az ott szerzett tudásnak sem bizonyult hasznosnak az életben. Ez nagyon kevés. És a mostani generációnak, akinek az okostelefonnak és az internetnek köszönhetően az a tudás, amelyet bemagol, amikor felelnie kell és másnap estére elfelejti bármikor azonnal elérhető ez már csak körülbelül egytized körül mozog. Cserébe nagyon sok mindent nem tanítanak, ami valóban fontos lenne, például azt, hogy hogyan találjuk meg a szükséges adatokat az online térben és hogyan különböztetjük meg a valós információkat a hamisaktól. Mint ahogy a korábbi idézet valójában nem Einsteintől származik, annak ellenére, hogy általában neki tulajdonítják. Ez percek alatt kideríthető a megfelelő kulcsszavak segítségével.
3. Megöli a kíváncsiságot
Az emberiség virágzásának egyik legfontosabb alapja a kíváncsiság. Ha fellobantjuk a kíváncsiság lángját a gyerekekben, nagyon gyakran minden további segítség nélkül maguktól tanulnak. A gyerekek született tanulók. Nagy teljesítmény elrontani ezt a képességet, vagy elnyomni azt. A jól felfogott tanítás nem egy átadó rendszer. Nem pusztán azért vagyunk ott, hogy már ismert információt adjunk tovább. A jó tanárok ezt teszik, de ezen kívül még mentorálnak is, ösztönöznek, provokálnak, bevonnak. Az egész oktatás lényege az lenne, hogy az embereket rávegye a tanulásra.
4. Elveszi a gyerekek kedvét a tanulástól
Az oktatás első dolga lenne támogatni és kiaknázni az ösztönös gyermeki kíváncsiságot, felébreszteni a tudásvágyat, ehelyett néhány hónap leforgása alatt teljesen elveszi a gyermekek kedvét a tanulástól, a további iskolában töltött több, mint egy évtized leginkább egy kényszermunka-táborra fog hasonlítani számukra.
Néhány hete alkalmam volt bepillantást nyerni az iskolai órák működésébe az online oktatásnak köszönhetően. Láttam, amint villámfelmérőt írtak kezdő szintű angolból. Tizenöt percet kaptak egy egész oldalnyi feladat megoldására, én jól tudok angolul, folyamatosan dolgoztam rajta a diákokkal párhuzamosan, az utolsó előtti feladat felénél járt le a negyedórám. A gyerekek nyilván addig sem jutottak vele. Megemlítették a dolgot az osztályfőnöknek, aki beszélt az angoltanárral. Következő angol órán a tanár cinikusan megköszönte a visszajelzést és tudatta velük, hogy ezért legközelebb még több feladatot kapnak majd.
5. Állandó kudarcélményt okoz
Úgy tűnik, mintha az iskola szándékosan egy folyamatos kudarcélményt szeretne állandósítani. Egy másik órán felmérőt írtak egyik tantárgyból, és hallottam, ahogy a hatodikosok ülnek otthon a laptopjaik előtt és tehetlenül sírnak. A tanárnő igyekezett "megnyugtatni" őket, mondván, hogy sírás helyett inkább igyekezzenek a feladatra összpontosítani, mert lejár az idejük. Soha nem annyi feladatot kapnak, amennyivel mindannyian boldogulnának, vagy pedig annyi időt, amennyi alatt meg tudnák oldani azokat.
Javításra sem kapnak valódi lehetőséget. Egy rossz osztályzat mellé egy jó megszerzésével közepesre feltornászni az átlagunkat nem javítás. Valóban javítani azt jelentené, hogy ugyanabból az anyagból megismételve a felmérőt csak a jobb jegy kerüljön a naplóba, ami egyrészt ösztönzően hatna, másrészt átismételtetné a diákkal az anyagot, ami így jobban rögzülne. Ha a tanulás lenne a lényeg és nem az osztályzat.
6. Önbizalom-romboló
A modern kor legfontosabb értékei az önbizalom és a kreativitás. Ezeket az oktatási rendszer egyáltalán nem támogatja, sőt, minden erejével ezek kiirtásán munkálkodik. Rengeteg példát tudunk arra, amikor átlagos, vagy éppen gyenge tanulmányi eredményekkel rendelkező gyerekek felnőttként sikeresek lesznek, akár komoly értelmiségi karriert építenek. Ők azok, akiket az iskolának nem sikerült tönkretennie. Ezt általában a szüleiknek vagy más, iskolán kívüli közösségnek köszönhetik, akik segítettek az iskola által okozott stressz enyhítésében ahelyett, hogy tovább fokozták volna azt. Egyvalami általában jellemzi ezeket a sikeres felnőtteket és megkülönbözeti őket az átlagtól: van önbizalmuk.
7. Tévedéstől való rettegést okoz
Van egy visszatérő rémálmom: az iskolapadban ülök, talán hatodik vagy hetedik osztályos vagyok. Mindenki néma csendben lapul, szinte tapintható a feszültség a levegőben. A tanár a katedrán idegtépően lassú, kéjes mozdulatokkal lapozgat a naplóban, szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, a hatalmat, azt, hogy közel harminc diák a padokban összezsúfolódva rémült állatként rettegve várja, hogy kinek fogja kimondani a nevét, ki lesz az aznapi áldozat. Szinte szédülve állok fel, amikor elhangzik a nevem, nem tudom a leckét, illetve azt sem tudom, hogy tudom-e vagy sem, teljesen megbénít az a gondolat, hogy esetleg valami rosszat találok mondani, amiért az egész osztály előtt, nyilvánosan meg fognak szégyeníteni. Egy hang sem jön ki a torkomon, szemem előtt vörös karikák táncolnak, a tanár mond valamit, de egy szavát sem értem, szerencsére ebben a pillanatban nyüszítve felébredek. Negyven múltam, régen nem járok már iskolába, az egész csak egy rossz álom volt. Igaz, gyermekkoromban ez a rossz álom hosszú évekig a mindennapjaim része volt.
8. Megöli a kreativitást
Ha nem vagyunk készen tévedni, sosem jövünk elő valami eredetivel. És mire felnőtté válnak, a legtöbb gyerek elveszíti ezt a képességet. Már félnek tévedni. Mert stigmatizáljuk a hibákat. És így működtetjük országos oktatási rendszereineket, ahol a hibák a legrosszabb dolgok, amiket elkövethetünk. Az eredmény pedig az, hogy ki-oktatjuk az embereket a kreatív képességeikből. Ehhez nagymértékben hozzájárul az is, hogy a kreatív tárgyak, a művészetek, a testnevelés és a tánc mindenhol a tantárgyak hierarchiájának a legvégén kullognak, miközben elismert szakemberek szerint ezek a legfontosabbak között lennének. A gyerekek életkori sajátossága, hogy mozognak, sőt a mozgáson keresztül ismerik meg a világot. Tehát a gyerek természetével teljesen ellentétes dolgot vár el az iskola, ahol csendben kell ülni, ahol folyton fegyelmeznek és a "rossz magaviseletért" büntetés jár.
9. A megszégyenítést mint pedagógiai módszert alkalmazza
A csapatmunka helyett a versenyeztetés, a gyerekek hibáinak számonkérése az egész osztály előtt, a jutalmazáson és büntetésen alapuló oktatás a megszégyenítés kultúrája. Azt már elsőben megtanulja legtöbb gyerek, hogy nem érdemes a tanároknak őszintén válaszolni, amikor valamiről kérdeznek, mert ha nem találod el, hogy ők mit gondolnak, akkor megszégyenítenek, fekete pontot kapsz. Ezek az élmények maradandóak, káros irányba viszik a befolyásolható, sérülékeny gyermek személyiségfejlődését. Az iskolában töltött idő alatt a gyermek ki van szolgáltatva a pedagógus viselkedésének, véleményének. Ha az a pedagógus őt lustának, rossznak látja egy idő után elhiszi magáról, hogy ő olyan, és már erőfeszítést sem fog tenni, hogy kitörjön ebből a skatulyából. A szégyen pírja sokáig kíséri majd. Rossz irányba befolyásolhatja önértékelését és az osztálybeli társas kapcsolatait is. Egy kíváncsi, élénk gyerek motiválatlanná vagy éppen ellenállóvá, dacossá válhat. Valaki küzd az őt ért vélt vagy valós igazságtalanság ellen, valaki visszavonulót fúj és az egész iskolát, úgy ahogy van megutálja.
10. Neurózist okoz
Tudjuk, hogy a személyiség fejlődésének a gyermekévek a legmeghatározóbb szakasza. A benyomások nagy része, amelyek akkor érnek, nagyon mélyen a tudatalattinkba vésődnek és örökre velünk maradnak. És a gyermekéveink jó részét az iskolában töltjük, az iskola a szüleink után a második legfontosabb formálója a személyiségünknek. Az iskola legfontosabb szerepe az lenne, hogy felkészítsen minket a "nagybetűs életre", hogy lelkileg kiegyensúlyozott, önálló, magabiztos egyéniségek alakulását segítse elő. A valóságban viszont néhány kivételt leszámítva a mai oktatási rendszer megtört, szorongó, neurotikus személyiségeket termel. Majdnem harmic év után is, a mai napig görcsbe rántja a gyomromat a szorongás, ha meghallom annak a vasárnap esti tévéműsornak a zenéjét, amely számomra másnaptól egy újabb iskolai hét kezdetét jelentette. Sok olyan emberrel beszéltem, akinek szintén megvan ez az élménye. Sőt, nagyon sokan számolnak be ennél sokkal rosszabb, felnőtt életük nagy részére negatív hatást gyakorló iskolai traumákról.
De a felelősség nem csak a tanároké. Ők is ugyanezeket a mintákat látták diákként, ezt hozták magukkal, ráadásul rosszul fizetett és alacsony presztízsű szakmát művelnek, ami pedig az egyik legfontosabb lenne mind közül. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben ez a pusztító működés nem tudatos és nem szándékos. Sokukat valószínűleg a legjobb indulatok vezérlik, meg vannak győződve róla, hogy helyesen járnak el, hogy jól végzik a munkájukat, nem látják azt a hatalmas mértékű kárt, amit a gyermekeink személyiségfejlődésében okoznak. A tanárokhoz hasonlóan szülőkként ugyanilyen rossz mintákat hozunk gyerekkorunkból, ezért önkéntelenül is nagyon sokan az iskola pártját fogjuk ahelyett, hogy saját gyermekeink szövetségesei lennénk iskolai traumatizálódás elkerülése, hatásainak enyhítése érdekében. Az első és legfontosabb lépés akár szülőként, akár tanárként annak a megértése, hogy mindezekért nem a gyerek a hibás, és ehhez képest változtatni a hozzáállásunkon, mert a rendszerben gyökeres változás valószínűleg egyhamar nem fog bekövetkezni.
